Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton


Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép

 

Beszélgetés a megyei Prima-díjas Gerhát Lászlóval

A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének Bács-Kiskun Megyei Szervezete immár 14. alkalommal adta át az országos Prima Primissima mintájára a megyei Prima-díjakat. A VOSZ megyei elnöksége szakmai zsűri bevonásával úgy döntött, hogy a 10 kategóriagyőztes közül a három legrangosabb elismerést idén ifj. Kunhegyesi Ferenc festőművész, Csontos Piroska atléta, paralimpikon, valamint Gerhát László zongoraművész-tanár, karmester veheti át. A Kodály Iskola zenepedagógusával, a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar vezető karmesterével a díj átvétele után néhány nappal beszélgettünk.

– Miként élte meg az elismerés előtti és utáni időszakot?

– Már a jelölést meglepetéssel fogadtam, valójában, nem is igazán vettem tudomást róla. A környezetem – zenész kollégáim, ismerőseim, barátaim és persze a családom – sokkal intenzívebben reagált erre, mint én. Nagyon zavarba (is) ejtett ez, de természetesen jól is esett. Visszatekintve úgy érzem, talán tudat alatt egy kicsit hárítottam magamtól az elismerésnek még a gondolatát is, és olyannyira nem foglalkoztam vele, hogy nem tudtam még azt sem, hogy mindennek mi a kimenetele. Azután amikor meghívást kaptam a november 23-i gálára, amikor informáltak az ünnepség etikettjéről, akkor már sejtettem, hogy valamiféle elismerést majd én is átvehetek, de még ekkor sem gondoltam arra, hogy a Prima-díjat nekem ítélik. Csak amikor a zeneművészet kategória kifejezést meghallottam, akkor „esett” le, hogy mi is történik velem. És amiként a díjátadó előtti napokban, úgy utána is azt tapasztalom, hogy mindazok számára, akik körülvesznek, igen fontos ez az elismerés. Sorra kapom az őszinte gratulációkat, sokan fejezték már ki felém az örömüket egy pár szóval, egy mosollyal, egy kézfogással. Mindezt én úgy fogadom, hogy csak részben nekem szólnak, mert érzem, hogy a díj egyúttal a zenésztársadalom öröme is, mindannak a munkának az elismerése, megbecsülése, amelyet sokan és sokféleképpen itt, a hírös városban, Kodály szülőföldjén végzünk. Ez a díj egyfajta visszaigazolása annak, hogy mások is fontosnak vélik tevékenységünket.

– A Prima-díj egy hosszabb életút jutalma. Milyen háttér vette körül az elmúlt évtizedekben?

– Az ünnepségen, mint díjazottat engem is fölkértek, hogy köszönetemet néhány mondatban osszam meg a jelenlevőkkel. Erre ugyanúgy nem készültem, mint az elismerés elnyerésére. A váratlan helyzetben három közösség jutott eszembe, akik immár évtizedek óta segítik munkámat, mindennapjaimat. Most is csak őket tudom mindenekelőtt megemlíteni: a Kodály Iskolát, a szimfonikus zenekart és családomat, benne elsősorban feleségemet, aki a szakmámban is legfőbb társam. Ők jelentették korábban is és jelentik ma is számomra a biztos alapot. Ha valakit mégis külön nevesítenem kellene, akkor Kelemen Józsefnét kell említenem, aki egykor bennem, egy nagyon esetlen, bátortalan, a zenei pálya felé vonzódó fiatalban valamit felfedezett, valamit észrevett. Gyakorló pedagógusként rendszeresen szembesülök azzal a kérdéssel, hogy egy-egy növendékemben meg tudom-e látni azt, hogy képességei révén hova juthat el évek-évtizedek múlva. Marika néni példája azóta is arra ösztönöz, hogy a szakmai ismeretek átadásán túl a diákjaim előtt álló lehetőségek felismerésére is törekedjek. Természetesen sokakat sorolhatnék még föl, akik óriási hatással voltak életemre – Rozgonyi Éva, Ordasi Péter, Vass Irén stb. –, akik utat mutattak számomra. Nekik is köszönhetem, hogy életem egészen fiatalon egy olyan sínre állt, amely persze nem mindig egyenesen előre vitt, voltak kanyarok benne, de váltó ezen az úton sohasem volt, a zenész pályán kívül más nem merült fel bennem. És persze nem feledkezhetem meg a szülői háttérről sem, hiszen zenész környezetben nőttem föl, az otthonról hozott „zenei fertőzést” erősítették meg bennem azután az előbb említett kiváló tanárok; és nem hagyhatom ki az evangélikus gyülekezetet sem, ahova tartozhatom, ahol presbiterként szolgálhatok. Abba bele sem tudok gondolni – nem is akarok –, hogy mi lenne velem a család és a közösség nélkül...

– Milyen érzésekkel végzi a tanítást, a zenekari munkát?

– A zenével való foglalkozás minden formája örömöt jelent számomra. A tanításban a növendékekkel való kapcsolat kialakítása mindig nagyon érdekes feladat. A szakmai munka is lényeges, de ugyanígy nem mellékes, hogy milyen emberi viszony alakul ki köztünk, tudunk-e egymásban bízni, el tudom-e érni, hogy minél jobban kitárulkozzon stb. Végtelenül fontos a kollegiális közeg is. A Kodály Iskolában abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy többek között azokkal a pedagógusokkal is együtt taníthatok, akikre középiskolásként példaként tekintettem. Dratsay Ákos, Agócs Márta és Radványi Mária nekem ma is ugyanúgy etalon, mint sok évtizeddel ezelőtt. Karmesterként pedig a jó szívvel, őszinte lelkesedéssel végzett zenekari munka ad elsősorban örömöt. Mindig arra törekszem, hogy az együttes tagjai egyen-egyenként érezzék, hogy játékuk értékes, hogy bízom bennük. S amit a tanítványaimnál is alapvetőnek tartok, azt az ő esetükben is így látom: csak úgy van értelme a közös munkának, csak akkor lehetünk sikeresek, ha jó érzéssel igyekszünk a művek minél igényesebb megszólaltatására.

– Milyen jelentősebb örömöket élt át az elmúlt évtizedekben?

–  Nehéz különbséget tenni öröm és öröm között, és ugyanúgy nehéz különbséget tenni bánat és sikertelenség között. Egy, a hallgatók által vastapssal jutalmazott koncertnek épp úgy örülni tudok, mint egy jó hangulatú próbának. Talán nem is olyan fontos, hogy súlypontozzuk ezeket. Az azonban biztos, hogy a már említettek mellett különösen nagy öröm számomra, hogy fiaim is muzsikálnak, örömüket lelik benne, sikereket is elérnek, és az sem mellékes, hogy más is örömöt talál a velük való közös munkában.

– Jelent majd valamilyen változást az életében ez a rangos elismerés?

– Alapvető változást semmiképpen nem hozhat. Nem fogok elégedetten hátradőlni, inkább azt érzem, hogy egy új lendületet kaptam, Az is egyre inkább tudatosul bennem, hogy a díj nem csak örömforrás, nagyfokú felelősséggel is jár. Talán a legjobb szó erre, ha azt mondom, hogy pályámon ez egy figyelmeztető felkiáltójel, hogy ezután sem szabad átgondolatlanul, elvtelenül, erőteljes meggyőződés nélkül végeznem a munkámat.

Varga Géza

 

 

Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép Elismerés, amely felkiáltójel egy életúton kép